Az utóbbi időben többször is megfordultam David Martimort óráin, aminek egyik eredménye az volt, hogy ma felkerestem Roger Myerson honlapját, majd letöltöttem néhány izgalmasnak ígérkező (fél-tudományos) cikkét. Ezek közül eddig egyet sikerült végigolvasnom, amelyben Schelling 1960-ban megjelent The Strategy of Conflict könyvét, és azon belül is a fokális stratégiák elméletét méltatja. Az elmélet jelentőségét most nem szeretném Myerson után megismételni, ő nálam úgyis jobban érti, inkább néhány alkalmazást emelek át tőle ide.
Mi is az a játékelmélet?
Nem közgazdászoknak, egy kis bevezető. A játékelmélet egy tetszőleges, többszereplős interakciót próbál meg kielemezni. Schelling esetében a központi példa a Kubai rakétaválság. Ezen keresztül mutatta be, hogy a kor “játékelmélete” milyen elvárásoknak nem felel meg, és egy jobb játékelmélet mire is lenne jó.
De csak, hogy a játékelméletből is kapjunk egy kis ízelítőt, a Kubai rakétaválságot valahogy úgy kell elképzelni, mint ahol van két szereplő, Amerika és a Szovjetunió, és mind a két fél két döntést hozhat első lépésben: Amerika odahajózik a kubai partokhoz vagy sem; Szovjetunió folytatja a rakéták összeszerelését és szállítását vagy felhagy vele. Ezek után mindkét fél az első lépés kimenetelétől függően vagy támad, vagy békén hagyja a másik felet.
Mi itt a várható kimenet? Mi a jó az egyes országok lakosságának? Természetesen naivan és idealistán azonnal kiabálhatnánk, hogy a béke mindennél jobb. Ez így igaz, de ettől még a békét valahogy el kell érni! Még pedig úgy, hogy a két ország vezetői nincsenek egymással beszélőviszonyban. E mellett a feltétel mellett tegyük fel hát ismét a kérdést: mi a várható kimenet? Hogyan cselekedjenek az egyes országok, ha már egyszer elkezdődött a válság? Ilyen kérdéseket próbál a játékelmélet megválaszolni.
De most inkább egy kis elméletet!
Egyensúlyok
A fenti példa második lépésében, a támad / nem támad döntés során két olyan kimenet létezik, amelytől egyik fél sem fog egyoldalúlag eltérni. Ezt hívjuk játékelméleti egyensúlynak. Az egyik esetben béke lesz, a másikban pedig mindkét fél támadni fog. Természetesen, jogosan érezzük, hogy a béke összességében jobb kimenet lenne, de hogyan tudjuk ezt elérni? Ezt a kérdést teszi fel Schelling is, és a “békét” fokális egyensúlynak hívja.
A közgazdászok Schelling előtt ha két egyensúllyal találkoztak egyszerűen a “rosszabbikat” kizárták, és feltették, hogy az sohasem fog megvalósulni. Ezzel szemben Schelling a rosszabb egyensúlyt is felhasználja annak érdekében, hogy a rakétaválságnak gyorsan véget lehessen vetni. Mégpedig úgy, hogy ha Amerika képes elhitetni az oroszokkal, hogy támadni fog, ha azok tovább folytatják a rakéták telepítését, de békén hagyja őket, ha nem teszik, akkor az oroszok legjobb lehetősége felhagyni a rakétaépítéssel.
Ezzel szemben, ha a korábbi érvelés szerint egyszerűen kizárnánk a rossz egyensúlyt, akkor Amerika hiába fenyegetőzne, az oroszok tudnák, hogy ha majd egyszer felépítették a rakétákat, Amerika nem fog támadni, hiszen támadásról szóló egyensúly ugyebár nem létezik. A több egyensúlynak ily formán értelmet adni Schelling előtt senki sem adott, de Myerson szerint Schelling elmélete ennél sokkal messzebbre mutat.
Egyensúlyok és a politika
A fenti példa helyett vehetjük a politikai elit korrupcióját is demokráciában. Ebben az esetben a különböző szinteken egymással versengő csoportok (pártok, bürokraták) képesek lennének egymást lebuktatni, és ezzel a közéletet megtisztítani. Ilyen, korrupciótól mentes egyensúly létezik is, ha az egyes szereplők arra számítanak, hogy a legkisebb kenőpénz is börtönnel és nyilvános megkövezéssel jár. Ha azonban nem erre számítanak, akkor egy másik egyensúly is előállhat, amelyben a kicsi/közepes/nagy (tetszés szerint választható) ügyeket szépen mindenki eltussolja, hiszen ha nem ezt tenné, akkor a “versenytársak” is viszonoznák egymás lebuktatását, ami pedig senkinek sem lenne érdeke.
Természetesen az egy nagy kérdés, hogy hogyan lehet az egyik egyensúlyból a másikba elmozdulni, és ezen a téren a közgazdaságtannak még csak félválaszai vannak, ha egyáltalán. Myerson megfogalmazásában egy vezetőre van szükség, amiről később megtudhatjuk, hogy egy olyan “intézmény”, ami hitelesen képviseli a politikai elit és a bürokrácia jelentős(!) többsége számára az új értékeket. (Magyarul, aki odabasz az asztalra, ha lopnak.) Tartok tőle, hogy Magyarországon ilyen erő ma nem létezik, és egy ideig még nem is lesz.
Mi marad hát akkor nekünk? Szerintem a nyilvánosság. Habár a mindennapi állampolgár sem jobb a bürokratánál, addig mindenkit zavar a lopás, amíg tőle lopnak, így ha megnehezítjük ennek az elrejtését, azzal a mindennapi állampolgár csak nyerhet. Így aztán oda is fog rá figyelni.
De ki fog ilyen törvényeket hozni?
Schelling elmélete (illetve annak kiterjesztései) itt is visszaköszönnek. Ezek szerint a fenti “lopok-nem lopok” játéknál van egy tágabb játék is, amelynek során a felek kiválasztják a mindennapokat általánosan befolyásoló szabályokat. A pontosabb kérdéstől függően, ilyen alapvető szabályok lehetnek a teljes jogrendszer, vagy akár annál absztraktabb fogalmak is, úgy mint az örökölt kultúra. Ha úgy gondoljuk, hogy a kultúra határozza meg a jogrendszert, a jogrendszer pedig a lopás kereteit és kiterjedését, a kimenet pedig visszahat a kultúrára, és azt megerősíti, akkor a 22 csapdája szépen rajzolódik ki szemeink előtt! Egy ilyen rendszerből nem egyszerű kitörni, de mint írtam nem lehetetlen.
A fontos csak az, hogy a kitörési javaslatoknak is egyensúlyokat kell leírniuk, amihez szükség van arra, hogy először is létezzen több egyensúlyt, másodszor pedig ezt valamilyen meghatározó erő felismerje, és végül azt el is kezdje játszani. Lehet reménykedni!
