Szalai Feri röviden összefoglalta a szegregációról szóló szimulációs irodalmat, amiből könnyű levonni azt a következtetést, hogy a szegregációt csak nagyon kitartó és folyamatos erőfeszítéssel lehet visszaszorítani. Érdemes azonban alaposabban is átgondolni az ő érvelését, azt összevetni a valósággal, és különösen megkeresni a fő feltevést, ami szerintem a következő:

“ugye mindenki szeret magával java részben hasonló emberekkel egy környezetben lakni, dolgozni, szórakozni járni!”

A valósággal való összevetéshez pedig mondjuk vegyük az amerikai feketék helyzetét. Ott valahogy sikerül(t) megoldani egy évszázadok óta húzódó társadalmi törést, ami többek közt igen erős szegregációhoz is vezetett még néhány tized éve. A feketék nem csak a városi lakóhely szerint, de a társadalmi szerepek szerint is elkülönültek a többségi fehér (és nem latin) társadalomtól. Feri cikkéből semmi ötletet sem kapunk arra nézve, hogy ez mégis hogyan történhetett meg, hiszen mára már a legtöbb feketéket segítő törvény értelmét vesztette.

A magyarázatot többek szerint a kultúrában kell keresni, és pontosan erről szól a fent is megismételt feltevés. Valamiért mindannyiunkat úgy nevelték (vagy az evolúció arra kondicionált), hogy a hozzánk hasonlóakkal tartsunk össze. Mind a nevelés, mind az evolúció mellett több érv is felhozható. Utóbbiról mellett szól például, hogy több kutatás szerint[1] egy ember nagyjából 170 közeli ismerőssel érzi magát jól. Ennél többre nem vágyik, kevesebbel pedig nem elégedett. Az érvelés szerint ez pusztán az evolúció eredménye. Ahogyan a kommunikációnk fejlődött úgy egyre nagyobb közösségek erejét is ki tudtuk használni (a nagyobb közösség ugyebár nagyobb koordinációt igényel, ezért van szükség a kommunikációra), és ez a 170 fő körül stabilizálódott néhány 10 000 évig.

A másik, kulturális magyarázat szerint a xenofóbia például egy tanult jelenség, amit jelentős részben a média befolyásol. Ebben a témában James Tremewannak ismerem egy munkáját (sajnos, nyilvánosan még nem elérhető). James az immigráció és a nemzetközi munkavállalás kérdésein keresztül vizsgálja a kultúra hatását. Az ő elmélete a viselkedési közgazdaságtan vélekedés-függő preferenciák (belief dependent preferences) ágára épít, és empirikusan vizsgálja a kérdést. E szerint a médiának és a pártoknak nagyon is erős hatása van a szavazópolgáraik vélekedésére. Vagyis, hiába ismerik az állampolgárok a közgazdászok által széles körűen elfogadott elméleteket, miszerint a munkaerő áramlás a fogadó ország, és jellemzően minden egyes polgárának érdeke, az emberek mégis gyakran ezzel ellentétes preferenciákat nyilvánítanak ki, amikor is a munkaerő-áramlás korlátozását kérik (pl: gazdasági válság esetén). Ennek egyik megjelenési formája például, hogy választások előtt a népi-nemzeti liberális szavazók a szokásosnál is liberálisabbak lesznek, a népi-nemzeti konzervatívok pedig teljesen xenofóbbá vállnak.

[1] most nem találom a hivatkozást

Az előző cikkem után rájöttem, hogy a politikánál egy sokkalta szemléletesebb példája is van a több egyensúly és a fokális pont elméletének, konkrétan a női-férfi kapcsolat.

A lehetséges kimeneteket, és a hozzájuk tartozó “jólétet” mutatja az alábbi táblázat. Az egyes mezőkben az első szám mutatja a nő, a második pedig a férfi “jólétét”, ha rendre az adott sort, illetve oszlopot játsszák.

Itt a komoly közgazdász azonnal felfedezi, hogy két egyensúly létezik. Az egyikben egy örök életen át tartó barátság, a másikban pedig egy rövid, de gyönyörökben gazdag élet vár a két játékosra. Továbbá, bármelyik egyensúlyba is kerülnek, egyikőjük sem próbál majd onnan elmozdulni, mert azért fel kellene áldoznia lelki nyugalmát (5 egység) és — ha eredetileg vonzódtak egymáshoz — az egészséges hormonháztartását is (másik 5 egység).

Ha régimódi közgazdászként ragaszkodunk a “jobb” kimenetet elfogadni egyedüli egyensúlyként, akkor a nép költői kérdését kapjuk, miszerint lehet-e barátság nő és férfi között? Schelling szerint azonban ez a kérdés hibás, mert igenis létezik barátság, még ha annál a kölcsönös vonzalom jobb is. A kérdés az, hogy a felek melyik egyensúlyt tekintik mérvadónak, és e szerint fognak cselekedni. Sőt, egész konkrétan az a kérdés, hogy a nő szerint a férfi melyik egyensúlyt szeretné, illetve a férfi szerint a nő melyik egyensúlyba vágyik! Vagyis a férfi, ha arra számít, hogy a nő vonzódik hozzá, akkor legjobb belátása szerint fog cselekedni, és ágyba invitálja partnerét. Ellenben, ha a férfi szerint a nő pusztán barátkozni szeretne, akkor hiába a merevedő fallosz, a férfi sunnyogva bár, de szintén csak a jobbját nyújtja majd, hiszen így 5 egység jólétet kaphat 0 helyett.

A schellingi fokális pont elmélet arra is felhívja a figyelmet, hogy nem egyszerű egyik egyensúlyból a másikba elmozdulni, mert vagy el kell tűrni az átmeneti kényelmetlenséget, vagy valahogy a két félnek koordinálnia kell a döntéseit. Ez az elmozdulás például a barátságból kapcsolatba irányba különösen problémás lehet. Hiszen a fenti kifizetések szerint az egyik fél — aki vonzódik — lehet, hogy árnyékra vetődik.

(Persze, mindenki tud ellenpéldákat, amikor sok évi ismeretség után jön a kapcsolat, de ott az esetek döntő többségében a kezdetektől fogva ott van a vonzalom, csak azt a felek valamiért sokáig eltitkolták. A többi ellenpélda pedig azt bizonyítja, hogy a közgazdasági modellektől nem a valóság teljes megértését várjuk, hanem legfeljebb annak jelentős szeletének a magyarázatát.)

A másik irányról, vonzalomból barátságba, a fenti minimalista modell viszonylag optimista. Ezek szerint, habár várhatóan egy ideig megsínyli majd a két fél a válást, idővel mindenki hozzászokik az új fokális ponthoz, a barátsághoz. Ha nem így történne, akkor pedig a kiugrással próbálkozó fél ismét legjobb belátása szerint dönt majd, és visszatér párjához.

Az utóbbi időben többször is megfordultam David Martimort óráin, aminek egyik eredménye az volt, hogy ma felkerestem Roger Myerson honlapját, majd letöltöttem néhány izgalmasnak ígérkező (fél-tudományos) cikkét. Ezek közül eddig egyet sikerült végigolvasnom, amelyben Schelling 1960-ban megjelent The Strategy of Conflict könyvét, és azon belül is a fokális stratégiák elméletét méltatja. Az elmélet jelentőségét most nem szeretném Myerson után megismételni, ő nálam úgyis jobban érti, inkább néhány alkalmazást emelek át tőle ide.

Mi is az a játékelmélet?

Nem közgazdászoknak, egy kis bevezető. A játékelmélet egy tetszőleges, többszereplős interakciót próbál meg kielemezni. Schelling esetében a központi példa a Kubai rakétaválság. Ezen keresztül mutatta be, hogy a kor “játékelmélete” milyen elvárásoknak nem felel meg, és egy jobb játékelmélet mire is lenne jó.

De csak, hogy a játékelméletből is kapjunk egy kis ízelítőt, a Kubai rakétaválságot valahogy úgy kell elképzelni, mint ahol van két szereplő, Amerika és a Szovjetunió, és mind a két fél két döntést hozhat első lépésben: Amerika odahajózik a kubai partokhoz vagy sem; Szovjetunió folytatja a rakéták összeszerelését és szállítását vagy felhagy vele. Ezek után mindkét fél az első lépés kimenetelétől függően vagy támad, vagy békén hagyja a másik felet.

Mi itt a várható kimenet? Mi a jó az egyes országok lakosságának? Természetesen naivan és idealistán azonnal kiabálhatnánk, hogy a béke mindennél jobb. Ez így igaz, de ettől még a békét valahogy el kell érni! Még pedig úgy, hogy a két ország vezetői nincsenek egymással beszélőviszonyban. E mellett a feltétel mellett tegyük fel hát ismét a kérdést: mi a várható kimenet? Hogyan cselekedjenek az egyes országok, ha már egyszer elkezdődött a válság? Ilyen kérdéseket próbál a játékelmélet megválaszolni.

De most inkább egy kis elméletet!

Egyensúlyok

A fenti példa második lépésében, a támad / nem támad döntés során két olyan kimenet létezik, amelytől egyik fél sem fog egyoldalúlag eltérni. Ezt hívjuk játékelméleti egyensúlynak. Az egyik esetben béke lesz, a másikban pedig mindkét fél támadni fog. Természetesen, jogosan érezzük, hogy a béke összességében jobb kimenet lenne, de hogyan tudjuk ezt elérni? Ezt a kérdést teszi fel Schelling is, és a “békét” fokális egyensúlynak hívja.

A közgazdászok Schelling előtt ha két egyensúllyal találkoztak egyszerűen a “rosszabbikat” kizárták, és feltették, hogy az sohasem fog megvalósulni. Ezzel szemben Schelling a rosszabb egyensúlyt is felhasználja annak érdekében, hogy a rakétaválságnak gyorsan véget lehessen vetni. Mégpedig úgy, hogy ha Amerika képes elhitetni az oroszokkal, hogy támadni fog, ha azok tovább folytatják a rakéták telepítését, de békén hagyja őket, ha nem teszik, akkor az oroszok legjobb lehetősége felhagyni a rakétaépítéssel.

Ezzel szemben, ha a korábbi érvelés szerint egyszerűen kizárnánk a rossz egyensúlyt, akkor Amerika hiába fenyegetőzne, az oroszok tudnák, hogy ha majd egyszer felépítették a rakétákat, Amerika nem fog támadni, hiszen támadásról szóló egyensúly ugyebár nem létezik. A több egyensúlynak ily formán értelmet adni Schelling előtt senki sem adott, de Myerson szerint Schelling elmélete ennél sokkal messzebbre mutat.

Egyensúlyok és a politika

A fenti példa helyett vehetjük a politikai elit korrupcióját is demokráciában. Ebben az esetben a különböző szinteken egymással versengő csoportok (pártok, bürokraták) képesek lennének egymást lebuktatni, és ezzel a közéletet megtisztítani. Ilyen, korrupciótól mentes egyensúly létezik is, ha az egyes szereplők arra számítanak, hogy a legkisebb kenőpénz is börtönnel és nyilvános megkövezéssel jár. Ha azonban nem erre számítanak, akkor egy másik egyensúly is előállhat, amelyben a kicsi/közepes/nagy (tetszés szerint választható) ügyeket szépen mindenki eltussolja, hiszen ha nem ezt tenné, akkor a “versenytársak” is viszonoznák egymás lebuktatását, ami pedig senkinek sem lenne érdeke.

Természetesen az egy nagy kérdés, hogy hogyan lehet az egyik egyensúlyból a másikba elmozdulni, és ezen a téren a közgazdaságtannak még csak félválaszai vannak, ha egyáltalán. Myerson megfogalmazásában egy vezetőre van szükség, amiről később megtudhatjuk, hogy egy olyan “intézmény”, ami hitelesen képviseli a politikai elit és a bürokrácia jelentős(!) többsége számára az új értékeket. (Magyarul, aki odabasz az asztalra, ha lopnak.) Tartok tőle, hogy Magyarországon ilyen erő ma nem létezik, és egy ideig még nem is lesz.

Mi marad hát akkor nekünk? Szerintem a nyilvánosság. Habár a mindennapi állampolgár sem jobb a bürokratánál, addig mindenkit zavar a lopás, amíg tőle lopnak, így ha megnehezítjük ennek az elrejtését, azzal a mindennapi állampolgár csak nyerhet. Így aztán oda is fog rá figyelni.

De ki fog ilyen törvényeket hozni?

Schelling elmélete (illetve annak kiterjesztései) itt is visszaköszönnek. Ezek szerint a fenti “lopok-nem lopok” játéknál van egy tágabb játék is, amelynek során a felek kiválasztják a mindennapokat általánosan befolyásoló szabályokat. A pontosabb kérdéstől függően, ilyen alapvető szabályok lehetnek a teljes jogrendszer, vagy akár annál absztraktabb fogalmak is, úgy mint az örökölt kultúra. Ha úgy gondoljuk, hogy a kultúra határozza meg a jogrendszert, a jogrendszer pedig a lopás kereteit és kiterjedését, a kimenet pedig visszahat a kultúrára, és azt megerősíti, akkor a 22 csapdája szépen rajzolódik ki szemeink előtt! Egy ilyen rendszerből nem egyszerű kitörni, de mint írtam nem lehetetlen.

A fontos csak az, hogy a kitörési javaslatoknak is egyensúlyokat kell leírniuk, amihez szükség van arra, hogy először is létezzen több egyensúlyt, másodszor pedig ezt valamilyen meghatározó erő felismerje, és végül azt el is kezdje játszani. Lehet reménykedni!

Sokan, sokszor szidják a hazai napilapok piacát, mondván minden nagyobb lapot valamelyik politikai tömörülés vagy a plebs (Blikk) finanszíroz. Ebből viszont nem csak az következik, hogy a Nemzet issza Orbán király szavait, a Népszabi pedig osztja a “szocdem-lib” észt. Sőt, még nem is csak az következik, hogy a Népszabi folyamatosan szapulja a Fideszt, a Nemzet pedig az MSZP-SZDSZ kavarását. Hanem az is következik belőle, hogy az éppen aktuális kormány a másik oldalt kihagyja a PR-kasszából, így aztán a Nemzet végre valami igazán hasznosról is ír. Konkrétan arról, hogy a kormány hány milliót költött PR-ra más újságokban.

Gondolj bele ezek után, hogy mennyivel rosszabb lenne, ha nem lennének politikai napilapjaink! Ebben az esetben, a kormány a Magyar Nemzetnél is rendelt volna hirdetéseket, így nekik semmi okuk sem lett volna ezt leleplezni.

Egyébként a fenti cikk másik érdekessége a következő mondat: “A Magyar Nemzet bekérte az ötmillió forint alatti kormányzati szerződéseket”. Sohasem értettem, hogy miért a mi dolgunk az, hogy bármit is kérni kelljen a minket szolgáló államtól. Egy digitális világban élünk! Nem hiszem el, hogy a kormányzati szerződéseket nem iktatják azonnal digitálisan. Ezek után miért nem lehet egy olyan törvényt hozni, miszerint minden(!) szerződés (mondjuk a “piaci” oldal megjelölése nélkül) kikerül egy honlapra, amit aztán mindenki szabadon böngészhet. Ha pedig valamelyik szerződést állambiztonsági vagy valamilyen felső érdek miatt védeni kell, akkor azokról szülessen külön döntés, és a döntés kerüljön ki ugyanerre a holnapra.

Mint azt a TASZ honlapján megtudhatjuk, a törvény szerint gyakorlatilag minden adat, amihez az államnak köze van alapból nyilvános, és az államnak kell megvédenie magát, ha valamilyen adatot el kíván “titkolni”. Ezek után viszont miért nem él az állam ezzel a nyilvánossággal, és miért nem hozza automatikusan nyilvánosságra ezeket az adatokat? Mindenkinek sokkal egyszerűbb lenne így az élete!

Közgazdasági oldalról egy ilyen lépés szintén indokolt lehet, hiszen egyszeri és valószínűleg nem túl költséges fejlesztést igényel az iktatórendszer összekötése mondjuk a magyarorszag.hu-val. Ezzel szemben, jelenleg néhány közalkalmazott drága munkaórája azzal telik, hogy hozzánk hasonló kétkedő-kíváncsiskodó állampolgár számára gyűjtögeti össze a mindenféle adatokat.

Már korábban is megszenvedtem az OFFI monopóliumát, most úgy tűnik ismét át kell majd verekednem magam rajtuk. Ahhoz ugyanis, hogy a Diákhitel Központ diákként fogadjon el a francia iskolalátogatási igazolásomról hiteles fordításra van szükségük, ilyet pedig csak az OFFI vagy a hivatalos konzulátusok adhatnak ki.

Persze, elkezdhetnénk parázni azon, hogy hova vezetne, ha mindenféle szedett-vedett fordítóiroda is készíthetne hiteles fordítást. De biztonságunk érdekében például megtehetnénk, hogy az OFFI pusztán a fordítóirodákat hitelesíti és ellenőrzi, de ő maga nem végez hitelesítő, fordító tevékenységet. Ezek után még a végén 15 nap helyett 1 nap is elég lenne 1 oldal hitelesítésére (a fordítást ugyanis én is meg tudom csinálni, és tudom, hogy helyes is lesz), az árak is lemennének, és miután az OFFI szúrópróbaszerűen ellenőrizné a hivatalokat, ezért még a minőséget is garantálnánk. Milyen borzasztó is lenne!

Egyébként ez az ötlet nem teljesen légbőlkapott. Egy gyors keresés az official translationre az emberben azt a benyomást kelti, mintha más országok már felismerték volna, hogy a hazainál vannak jobb megoldások is.

Honlapján egyébként így jellemzi magát az OFFI: Az OFFI Zrt. feladata, hogy a kormányzat, az államigazgatás, a versenyszféra, illetve magánszemélyek számára a jogbiztonságot szolgáló, közhiteles fordításokat készítsen. Ehhez olyan szakmai felkészültséggel és háttérrel rendelkezik, hogy az általa készített vagy hitelesített fordításokat a világon bárhol elfogadják.

Szerintem viszont a második mondat sántít, ha ugyanis a jogszabály egyszer előírja, hogy csak az OFFI csinálhat hiteles fordításokat, akkor akár egy kutya is összenyalhatja a fordítást, külföldön mégis csak ezt fogják majd hitelesként elfogadni.

De sajnos nem ez a helyzet! Így a hitelesítéshez vagy a lyoni konzulátusnak kell fizetnem 20 eurót, és a telefonbeszélgetés alapján amúgy sem nagyon szeretik az ilyen munkát, vagy az OFFInak kell hazapostáznom mindent, majd 1500 Ft-tal gazdagítanom őket, egy hihetetlen körültekintéssel is legfeljebb 5 perces munkáért. Bár ez utóbbi összegről nem sikerült megbízható információt szereznem, mert 12:25-kor hívtam őket, ők pedig csak fél 1-ig dolgoznak péntekenként, és a rendszerük automatikusan lekapcsol. Ezek után hiába tűnt kifejezetten kedvesnek és segítőkésznek az ügyfélszolgálatos hölgy, végül inkább szánalmasnak éreztem, ahogy elnézést kért, mert a számítógépe már kikapcsolt, és nem tudja visszakapcsolni.